A fontos ember
1. rész
Alig vártam az estét, amikor végre elbújhattam saját fészkemen a munkahelyi zaklatások elől. Úgy hét óra lehetett, mire lerogytam a számítógép elé, és kiteregettem az íróasztalra friss szerzeményeimet. Akkurátusan sorba rendezgettem őket, arra is ügyelve, melyiknek kell írásban válaszolni, kit lehet csak este hívni, és ki érhető el napközben, bármikor. A sorrend megszületett. Már csak a szükséges lelki átlényegüléshez gyűjtöttem a kurázsit, amikor az áhitatba belerikoltott a telefon. Az a telefon, aminek a számát a szanaszét küldözgetett válaszlevelekbe beleírtam, s ami két hónapja meg se nyikkant. Részint azért, mert senki sem méltatott válaszra, részint meg azért, mert a bunkófon dögrováson van, az utóbbi időben naponta legalább kétszer magától kikapcsol matuzsálemi kora és lestrapáltsága miatt. Ajaaaaajjjjj, állt belém a rémület, ez csak valami általam felzaklatott hímnemű lehet, mert a családom már nem fárasztja magát ezzel a rossz készülékkel. Ha el akarnak érni, a hivatalos munkahelyi telefonon hívnak. Vennem kell már egy rohadt telefont. Rémületemben hajszál híján hamut szórtam a fejemre és megtértem őseimhez, de aztán megembereltem magam, és úgy a nyolcadik csöngésre elfúló lélegzettel bejelentkeztem:
— Tessék! — ennyire futotta, itt elakadtam. Úgy szorítottam a miniatűr zajládát, mintha az életem függött volna tőle.
— Csókolom! Kvslwirpekjb Maximilián vagyok, és Fruzsinát keresem! Fruzsina?
— Igen, Ligeti Fruzsina vagyok, de bocsásson meg, nem értettem a nevét.
— Kwpdjkxsplj Maximilián vagyok!
Vagy úgy. Hát akkor mégis jól értettem. Ott egye meg a fene, előbb-utóbb majd kiderül, hogy hívnak.
— Parancsoljon, miben segíthetek? — a torkom kiszáradt, de a hangszínem hűvös volt, mint a riksakuli álma monszun idején. –Kaptam Fruzsinától egy levelet!
Ettől féltem. Na ja, erre most alighanem válaszolni kellene valami frappánsat. A franc egye meg, nagyon kijöttem a gyakorlatból. Régen ilyenkor már bájosan csicseregtem, most meg csak arra gondolok, hogy vénasszony létemre miért nem tudok már megülni a seggemen?!
— Valóban? Nagyon örülök. — ez ám a szellemi szint. Tanítani lehetne.
Ez után következett az a meglepő fordulat, hogy mindketten hallgattunk vagy húsz másodpercig. Még jó, hogy a körömrágásról 50 évvel ezelőtt leszoktam. Érezem, hogy tennem kell valamit. Most.
— Mondana magáról valamit?
Mondott. Nem ártott volna, ha a nevével kezdi, de természetesen nem tette, lévén ezen már túljutottunk, az ember meg ne legyen maximalista. Van a házunkban egy pasi, akit Krakatovicsnak hívnak, az jutott eszembe, mert hirtelenjében valahogy erre emlékeztetett. Elsorolta a magasságát, a súlyát és az életkorát. Vallomásomra, miszerint fogalmam sincs, melyik volt az ő hirdetése, emlékeztetett a jeligére és a szövegre. Akkor esett le a tantusz, hogy valami árukapcsolásról volt szó, társat és munkaerőt is keresett a magyarországi cégéhez. Elmondta, hogy külföldön élt, néhány éve jött ha-za, és létrehozta itt a saját vállalkozását.
— Mivel foglalkozik?
Ezt nem kellett volna. Itt jött rám másodszor a csuklás. Valami olyan kifejezést használt, amit életemben nem hallottam, vagy a fülemmel volt baj aznap este. Ez a pasi elejétől fogva a frászt hozta rám. Na, most helyben vagyunk, de milyen képet vágjak hozzá? A lényegtől eltekintve azt tisztán értettem, hogy három cége van, gyakorlatilag banki szolgáltatást, hiteleket nyújt. Lépjünk tovább.
– Mivel sikerült kiérdemelnem, hogy felhívott?
Ma felülmúlom önmagam. Ilyen bárgyú kérdéseket utoljára az intenzíven tettem fel, amikor morfiumoztak, de akkor legalább humoromnál voltam.
— Mert a levele alapján nagyon érdekes személyiség. Iparművész ugye?
Meghökkentem. Ezt meg honnan veszi? Igaz, hogy a bemutatkozó levél utalt arra, hogy szabadidőmben mindenféle kézműves tevékenységet űzök kutyaütő autodidakta szinten, de meggyőződésem, hogy ez egyértelmű fogalmazás volt.
— Nem, dehogy. Nyugdíjas vagyok, és emellett dolgozom a lakóhelyemen. Ami a kézművességet illeti, soha nem tanultam semmit, nem is tudok semmit, csak csináltam, a magam örömére. Ha valamire nem volt pénzem, akkor megcsináltam magamnak. Ennyi.
Bizonyára hókon lökte ez az információ, mert mintha kicsit hosszúra nyúlt volna a szünet. Most már mindegy, gondoltam, előbb-utóbb úgyis kitelik nála az esztendő. Rájöttem, hogy innentől esélytelen vagyok, és éppen ezért ettől a pillanattól a hályogkovács nyugalmával folytattam az eszmecserét.
– Szabadidejében mit szokott csinálni?
– A Komjádi uszodába járok és műgyüjtök.
Vagy úgy. Hát ehhez képest valóban pofára esés, hogy nem vagyok iparművész, csak egy rozzant leszázalékolt nyugdíjas, momentán plusz tíz kilóval és nőként öt évnyi hibernálással. Lehet, hogy ezt már nem is nőnek nevezik. Nagy ügy. Némileg megrogytam, ő pedig ezen a ponton átvette a vezetést. Kellemes, kulturált, ékes magyar nyelven megkérdezte, találkozhatnánk-e egy óra múlva valahol. Na, nem. Ehhez nekem most legalább két napra van szükségem. Tiltakoztam.
— Igazán sajnálom, de most jöttem fel az irodából, este hét óra van, hulla fáradt vagyok, mire elkészülnék az legalább félóra, mire beérek Pestre az egy óra, nem sok értelme lenne a mai találkozásnak.
Hát még ha látnál ilyen nyúzottan, fáradtan, idegesen. Ehhez én már nem vagyok elég rugalmas egy első randevúnál…
— Akkor megbeszélhetünk holnapra egy randevút a Nyugatinál a McDonald’s-ban?
Megbeszéltük. Fekete öltöny, fekete táska. Csak azért is nyugodtan végigaludtam az éjszakát, és másnap sem kezdtem hajnalban ruhát válogatni. Morózusan úgy döntöttem délelőtt az irodában, hogy bármit veszek is fel, úgy fogok kinézni, mint egy tehén. Innentől kezdve oly mindegy. Indulás előtt egy órával feljöttem a lakásba, lezuhanyoztam, felöltöztem a kis harangokkal teletűzdelt fekete szoknyámba, és végigcsilingeltem az utat a Nyugatiig. Te vagy a főkolompos, mondta a minap a barátném erre a szoknyára. Úgy is éreztem magam. Annyira rohantam, hogy szokás szerint 10 perccel hamarabb érkeztem. Leültem belül a McDonald’s bejáratához közel egy padra, és felkészültem a legrosszabbra. Nem eléggé. Pontban 5 perccel a megbeszélt időpont után belépett egy fekete öltöny és egy fekete táska, őrült fizikusnak álcázva. Hátát verdeső rágott szélű, három szál zsíros haja a szélrózsa minden irányában repdesett, alapjában fiatalos arcán négy napos borosta, magas alakja púposra görnyedt, inge, öltönye viseltes, arca mogorva. Hosszú lábaival egyenesen az alagsori WC-hez vezető lépcsőhöz vágtatott anélkül, hogy körülnézett volna. Ordított róla az asszonykéz hiánya. Meghűlt bennem a vér. Előkaptam a telefonomat, és felhívtam a húgom.
— Fló! Én mindjárt elájulok. Most jött be egy organizmus, halálbiztos, hogy ez az.
Úgy néz ki, mint egy őrült, akit egy hete nem engedtek le a padlásról. Ez az öreg Jánossy professzor és a Faludy kereszteződése. Most mit csináljak?
Természetesen röhögött. Végül is mire számítottam?!
— Hagyd ott a francba. Öt perc múlva állj fel.
A kibicnek semmi se drága. Csakhogy én öt éve nem láttam férfit az ágyamban. Se őrültet, se normálisat. Amúgy pedig ha kipucolkodna és elmosolyodna, egészen emberszabású lenne. Előkaptam a parfümömet és magamra lottyintottam egy adagot. Ahogy ez kinéz, alighanem büdös is. Nem árt az óvatosság.
folytatás következik
A regényt akciós áron megtalálod a
www.gyongyok-szavak.hu kínálatában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: