Az anyák napja eszembe juttatott néhány kedves emléket gyerekekről, unokáról, kutyákról. Ezek föl-fölbukkannak regényeimben, olykor váratlan helyeken is. A kiválasztott részlet az Egy sima, egy fordított, meg a ráadás c. rendhagyó kutyaruha kötésmintakönyvből való.
A kutya és én
avagy hogyan vélekedem én a kutyatartás írott és íratlan parancsolatairól
Mindenek előtt hangsúlyozni szeretném, hogy nem házőrzőkről, nem munkakutyákról, hanem családtagként tartott hobbiállatokról, szeretni való ölebekről kívánom a gondolataimat kifejteni. Az alcímből már nyilvánvaló, hogy szembemegyek a hivatalos trenddel, de megnyugtatásul közlöm, hogy vannak elvek, amiket fenntartás nélkül képes vagyok elfogadni. Ezek elsősorban az élelmezés minőségére, a mindenre kiterjedő, rendszeres orvosi ellátás fontosságára, az egészséges életmódra, a szocializációra, a kellő életritmusra, a felelősségteljes állattartás fontosságára, stb. vonatkoznak.
Ami a szív dolgait illeti, az más kérdés. Én a kutyámat emberi rangra emelem akkor is, ha ez vérlázítóan helytelennek ítéltetik. Környezetem a tanú rá, hogy a dolog kifogástalanul működik.
Az előszóban már jeleztem, mennyire fontosnak és örvendetesnek tartom, hogy csatlakoztunk a civilizált világnak ahhoz a részéhez, ahol az állatokat törvények védik. Arra is utaltam, mennyire sajnálatos, hogy egyelőre az írott betű nem vált vérré, hazánkban nincs még igazi kultúrája az állattartásnak. Szűkebb és tágabb környezetemben sok ember napi szórakozását jelenti a természetvédelemmel foglalkozó ismeretterjesztő televíziós csatornák műsorának figyelemmel kísérése. Döbbenetes módon ez mégsem gátolja őket abban, hogy figyelmen kívül hagyják kutyájuk jogos szükségleteit, okkal, ok nélkül bántalmazzák, naphosszat a kocsmaajtó előtt ültessék a nyomorultat, vagy tüntetően hátat fordítsanak az utcán, amikor az szabadon engedve dolgát végzi a lakótelep közepén (de akár a hatalmas, gondozott vízparti parkban is), holott másfél méterre állnak a kifejezetten erre a célra rendszeresített szeméttartótól. Hallottam már diplomás pedagógustól, hogy azért nem szedi fel a kutyaürüléket, mert az ő kutyája nem olyat csinál. (??)
Számtalanszor vagyok elképedt tanúja a mindennapos programnak, amint a gazdik és a kutyák bandába verődve közösen végigporoszkálnak a kacskaringós, árnyas sétaúton. Folyik a traccsparti, csörögnek a telefonok, záporoznak az égő cigarettacsikkek, pottyannak szerteszét a kiürült flakonok, üvegek, chipszes zacskók, csokipapírok, olykor fél méternyire az üres szemetestől, — és gyűlnek a gyepen a kupacok, nekigyürkőzve az örökkévalóságnak. Rendszerint a nagyok. Meg a még nagyobbak. Amikbe aztán beleesnek a játszó gyermekek, az apró négylábúak, olykor én is az elgurult kislabdát keresve, s ettől egyre kevésbé értem saját fajtámat, aki képtelen arra, hogy életterét megbecsülje. Nekem minden létező zsebemben polietilén tasakok lapulnak attól való félelmemben, hogy egyszer valahol patthelyzetbe kerülök, pedig az én kutyám naponta háromszor valóban nem tol zongoralábat, lévén hogy zsömlényi az istenadta. Ettől függetlenül föl se merül bennem, hogy az apró végterméket a fű között hagyjam.
Valahogy, valamiért egész életemben a másként gondolkodók táborába tartoztam. Kilógtam a sorból, eltértem az átlagtól, a parancsszóval kijelölt, vagy szokásjog alapján taposott úttól, a hétköznapitól, a megszokottól. Vízöntőként minden másnál fontosabb számomra a szabadság, s ez az állataimmal összefüggő szokásaimra is alapvetően igaz. Mindig nehezen viseltem, ha szabadságomban korlátozni akartak, ebből fakadóan föl se merül bennem, hogy szükségtelenül zsarnokoskodjam felettük. Szívósan törekszem arra, hogy minél természetesebben, szabadabban élhessék az életüket, amennyiben az nem ütközik senki más érdekeivel.
Nem akarok apró, tökéletes robotot. Nem K9-re vágyom az otthonomban. Nem fontos számomra, hogy rezzenetlenül üljön egymaga golyózáporban az úttest túloldalán addig, amíg én a szomszéddal trécselek egy órácskát a turkálóban kapható göncökről a másik járdaszélen. Annál fontosabb, hogy önként, hűségesen feküdjön a lábamnál az íróasztal mellett, amíg késő éjjel le nem zárom a számítógépet. Imádom azt az ábrázatát is, amellyel konstatálja, hogy pillanatokon belül leülök az ülőgarnitúrára valamilyen gombolyaggal, mert dolgozni fogok. Ugrásra készen vár a szőnyeg szélén, és még le sem ér a fenekem, ő már fölfekszik a levegőre, hogy mellettem landoljon. Pontosan erre van szükségem.
Nem vágódom el hisztérikusan az ajtó előtt, ha véletlenül ő akar elsőnek átlépni a küszöbön, már csak azért sem, mert szívemhez szorítva mindig ölben viszem le és hozom fel a lépcsőn meg a liften a hetedik emeletre, s így teszem a mosdókagylóba a séta utáni mosakodáshoz. Csak patyolat tisztán, a jutalomfalat után lép a szőnyegre.
Ennek a kézben hurcolászásnak három nyomós oka van. 1. Jó nekem, boldogít, hogy ölelem. 2. Ilyen csepp állatot nem szabad lépcsőztetni, mert tönkreteszi az izületeit. 3. Így tanulta meg első naptól kezdve, hogy pisilni csak ott szabad, ahová először leteszem, ez pedig a telep szélén lévő, erre kijelölt füves térség a tűzoltósággal szemben, szemetesekkel, zacskókkal pazarul fölszerelve. Ezért lehetetlen, hogy ő például bepisiljen a liftben vagy a lépcsőházban, ahogy sorstársai gyakorta teszik. Persze némely rosszindulatú organizmusok olykor gúnyosan megkérdezik, hogy ez a kutya nem tud járni…?, de ez engem nem érdekel. Csak a kettőnk egymáshoz való viszonya a fontos, az pedig felhőtlen. A megjegyzéseket figyelmen kívül hagyom, mert túláradó hálával tölti el a lelkem, amikor szeretetre és biztonságra éhesen Süti összekuporodik az ölemben, és megnyugvó sóhaját hallva tudom, hogy ennél nagyobb vágya nincs is a világon.
Egyedül élek. Mármint másik kétlábú nélkül. Nem szándékosan, így alakult, pedig sokat tettem az ellenkezőjéért. Sebaj. Mert ha kutyám van, nem gyötör a magány, nem érzem értelmetlennek és üresnek amúgy alaposan zsúfolt mindennapjaimat. Van kihez szólni, van kit szeretni. Van, akinek fontos vagyok, aki mindig hazavár, van miért ragaszkodni az életem békés ritmusához. Amióta ismét van kutyám, kötélidegzetet igénylő munkámat is jobban viselem. (Egy 256 albetétes lakásszövetkezet elnöke vagyok, ami köztudottan hálátlan feladat.)
Jó az is, hogy egészségesen élünk. Sokkal egészségesebben, mint akik magányosak. Ha esik, ha fúj, kimegyünk a parkba, a rekkenő nyárban megbújunk az árnyas fák oltalmában leterített pléden, naponta leporoszkálunk a vízhez meglátogatni és megugatni a kacsákat, a motorcsónakokat, üdvözölni a horgászokat, megszimatolni, hogy volt-e fogás. Süti kedvéért csípős hidegben is labdázunk, hóembert építünk a szánkódombnál, vagy rohangálunk a porhóban. Ez utóbbiakat egyedül biztosan nem tenném soha, pedig kipirult arcomon magam is érzem a meleg szobába visszatérve, milyen jólesett a szabadban eltöltött idő. Egész életemben fagyos voltam, bizonyára rossz a vérkeringésem. Hat év kihagyás után Süti most másfél éve él velem, és nyugodtan elmondhatom, ismét sokkal edzettebb vagyok, mint annak előtte. Naponta 2-3 órát garantáltan a szabad levegőn töltök az év minden napján, (kellemesebbeken többet is), s ez meg is látszik a közérzetemen.
Ahhoz a sok százezer emberhez tartozom a világban, akiknek azért van kutyájuk, hogy rájuk pazarolhassák a szeretetüket, és életelixírként szívják magukba a kutyából áradó feltétel nélküli kötődést. Ez így volt akkor is, amikor még otthon voltak a gyerekek és családban éltem. Százszorosan így van most, amikor ő jelenti számomra a mindennapok boldogságát. Ehhez pedig fenemód nem illeszkednek a ma oly divatos kutyatartási, nevelési elméletek.
Én is nézem a csodálatos kutyadokit, ha éppen időm engedi. Bizonyára másodpercek alatt kihoznám a sodrából, amikor együtt ülünk le Sütivel a napi étkezéshez — én a saját székemre, ő a lábam mellett csinos kis tálcájához —, s a legjobb falatokat az ő tányérjára teszem. Persze van saját minőségi élelme, amit neki készítek. Soha nem eszik isten tudja milyen hulladékból készült konzerveket, színhúst vásárolok a számára az egyebek mellett. De mindig kap az enyémből néhány falatkát, ha az fogyasztható a számára. Erre nem neki van szüksége, hiszen jól van táplálva. Ennek a gesztusnak nem is az evés a lényege, hanem az egymáshoz tartozás, a közös tulajdonból való egyenlő részesedés felmutatása. Nekem elemi szükségletem az együtt étkezés, a szeretet, kötődés jelképeként megosztott falatkák rituális elfogyasztása. Több kutyám is volt életemben, akiket születésüktől én neveltem, valamennyi együtt evett velem minden áldott nap, és soha nem távolodtak el tőlem két méternél messzebbre az otthonomban. Ismerték a rendet, nem lépték át a maguk állította korlátokat. Anélkül, hogy különösebben dresszíroztam volna őket, soha, semmit nem tettek tönkre, nem éltek vissza a szeretetemmel. Nem tanítottam őket cirkuszi kunsztokra, csak spontán módon az élet, a békesség természetes szabályaira, és nem ismerték a büntetést sem. Mindig erőmön felül megadtam számukra mindent, amit csak tehettem. Voltak évek az életemben, amikor nem volt munkám, a rokkantnyugdíj előtti utolsó öt napban már sosem volt étel a házban. Nekem. Mert a kutyának és a macskának akkor sem kellett éheznie. Mondhatná bárki, hogy ez már hülyeség, de én akartam őket, az értük való felelősség is az enyém volt. Senki sem kényszerített rá, egyetlen nap sem volt, amikor ettől nyomorultnak éreztem volna magam.
Az evésről Apám jut eszembe. Imádta az elkészült sütemény tepsi széléhez odaragadt keskeny csíkját, mindig ezt vágta ki először. Egy pohár tej kíséretében ment a szobába, odahívta maga mellé a fotelhoz Agátát, imádott skótjuhászát, és együtt elmutyizták a kedvenc falatokat. Ha Agátának megtelt a pocakja, még elvett egyet utoljára, a falatot lerakta a saját kis szőnyegére, orrával gondosan felgöngyölte azt (hihetetlen profi volt), és mellé ült, őrizve boldogabb békeidőkre.
Igen. Világéletemben állatbolond voltam, és ez büszkeséggel töltött el. De Süti még ehhez képest is jelentős változást hozott a mindennapjaimba. Semmit sem bántam meg, csak azt az egyet, hogy hat évig képes voltam kutya nélkül élni, mert ilyen-olyan-amolyan aggályaim voltak.
Most boldog vagyok.
Rádöbbentem, hogy egy ilyen apró kis jószág mennyi lehetőséget rejt magában, amit egy nagy kutya mellett nem tehet az ember. Gyakorlatilag alig van hely, ahová nem vihetem magammal, nem kell egyedül hagyni és az ebből fakadó problémákat orvosolni, nem dúlja fel az otthonomat, úgyszólván hangtalan, keveset eszik, és nem utolsósorban gyakorlatilag úgy nőtt fel, hogy néhány elcsent papírzsebkendőn kívül nem tett kárt semmiben. Nem vettem új papucsot, nem kellett áthúzni az ágyat, nem plasztikáztattam asztalossal az íróasztal lábát.
Mondhatnák, szerencsém volt. Lehet. Én úgy hiszem, megérdemeljük egymást. Mint ahogy a felejthetetlen Borcsával, Fannival és Bálinttal is történt.
Ezen kívül hiszem és vallom, hogy a dolgok akkor működnek jól, ha a kutya választ, és nem a gazda. Így volt ez a mi esetünkben is. Odaálltam az alom mellé és mustrálgattam a szebbnél szebb kölyköket. Egyetlen jól körülírt, tudatos igényem volt, az, hogy minél kisebb legyen, a már említett okok miatt. A nyolc kölyökből hét az anyja vére volt, jókora, vidám dömperként hemperegtek a járókában. A nyolcadik talán ha egyharmaduk volt, úgy festett, mintha neki soha nem jutott volna dinnyeföld. Kérdeztem is a gazdát, aki mosolyogva megnyugtatott, hogy az apa volt ilyen apró, alig három kilós a megtermett anyához képest, ez a vakarék az ő génjeit örökölte.
Mire idáig jutottunk a diskurzusban, a parányi, dülöngélő barna szőrcsomó rám függesztve fényes gombszemét, elindult a járóka másik oldaláról, egyenesen felém. (A többiek ránk se fütyültek.) Könnyben úszó szemmel leguggoltam, várva, hogy mi fog történni. Elém állt, fölkapaszkodott a deszka szélére, és boldog áhítattal nyalni kezdte a kezemet.
— Őt kérem! — tápászkodtam fel ujjongó lélekkel, tenyeremben a boldogan lihegő aprósággal, aki egy pillanatra sem hagyott fel imádatának kifejezésével. A jelenlévők kissé értetlenül nézték, hogy a szebbnél szebb, erős kölykök mellett miért választom a legparányibb, és szépnek se mondható vakarékot, de mi ketten már akkor is tudtuk, hogy egy életre egymáshoz tartozunk. Ezek megmagyarázhatatlan dolgok, amikre nincsenek okos, egzakt válaszok, csak áthághatatlan érzések, aminek minden bölcs engedelmeskedik. Jó döntés volt.
Talán mondanom sem kell, ott alszik velem az ágyamban. Ha éjjel átnyúlok a fejem felett, puha, meleg kis testét megsimogatom, megnyugszom és alszom tovább. Naponta négyszer patyolat tisztára mosdatom, megfésülöm. Naponta százszor elmondom neki, mennyire szeretem. Csöndes boldogsággal nézem, amint az esti rutin után alig várja, hogy bemászhasson a vánkosomra terített habfehér törülközőre. Maga választott helye ott van a fejemhez simulva, boldogan szuszogva, kiflibe csavarodva a koponyám körül, s ha véletlenül megébred éjszaka valamitől, túláradó szeretetétől hajtva belenyal a fülembe, (amitől a frász kitör), vagy csókot lehet a homlokomra. A párna mellett ott van pici baldachinos ágya, ha kedve szottyan, bemászik, abban folytatva a durmolást. Mindezt maga alakította így, de bevallom, belehalnék, ha egyszer az előszobában, a „nappali ágyában” akarna aludni az enyém helyett.
Szóval szívmelengető, főbenjáró bűnöket követünk el közösen, boldog áhítatban, s fittyet hányunk arra, mi a mai trend a farkas ősökről és a falkavezéri funkcióról. Sem ő, sem én nem akarjuk legyőzni a másikat, nincs köztünk hatalmi harc, nem marakszunk a koncon, és békében megegyezünk az ülőgarnitúra mindennapi honfoglalásában. Marad hely bőven, elfér mellettünk olykor Barnabás is.
Ha szép időben cserkelünk a Duna-parton, eszemben sincs félrerángatni balra csak azért, mert ő éppen jobbra akart menni. Ha a dolognak nincs tétje, tőlem arra bóklászik, amerre akar, hiszen azért megyünk sétálni, hogy együtt élvezzük a napfényt, a víz illatát, a madarak trilláját, a nádas zsongását, az életet, a szabadságot, meg az eltéphetetlen összetartozást.
Amúgy mindenhová magammal viszem lábon vagy kényelmes táskájában, olyankor persze célirányosan közlekedünk. Sosem állom meg nevetés nélkül, hogy abban a pillanatban, ahogy táskáját leveszem az akvárium melletti polcról, másodpercek alatt szerét ejti, hogy belemásszon. Imádja a táskát, mert ujjongó kis lelkében azt jelképezi, hogy megint megyünk valahová. Együtt.
Határtalanul kedves, boldog kis lénye bearanyozza az unokám velem töltött napjait, hiszem és vallom, hogy nemcsak az én személyiségemnek, de minden bizonnyal az övének is hasznára válik ez a miniatűr szeretetbomba. Erre remek példa a közelmúlt egyik eseménye.
Állatok Világnapja volt az óvodában, és Barnabás valahogy kijárta magának Györgyi néninél, hogy Süti legyen a prezentációs állat. Ilyenkor ugyanis a gyerekek behozhatnak tücsköt-bogarat, kinek mije van, és a csoport szemügyre veszi a kollekciót, elbeszélgetnek az élőlényekről, szokásaikról, az emberekhez való viszonyunkról, stb.
A nagyon dicsérendő, okos program során azonban legtöbbször csak befőttes üvegben, gyufás skatulyában érkeznek az állatok, s arra sem volt még példa, hogy az óvoda vezetése hozzájáruljon egy eleven kutya beviteléhez, legyen bármilyen világnap. Mivel Sütivel (táskában) már számtalanszor jártunk az óvodában unokámért érkezve, a nevelők ismerték a kiskutyát. Hogy, hogy nem, megkaptuk a zöld tárcsát, és az ominózus napon bebocsáttatást nyertünk a Pöttöm Panna Óvodába.
Barnabással már napok óta nem lehetett bírni, így semmi csoda nem volt benne, hogy ezerre felpörögve fogadta a velem érkező aprónépet. A többi gyerek nemkülönben. Míg az óvónéni beöntötte az akváriumba az ajándékként vitt, előnevelt piros xifó csapatot, én zokniban kerestem magamnak egy parányi széket a sarokban. Süti villámként cikázott a visongó, rohangáló gyerekek között, nem tudván eldönteni, hogy most féljen, vagy boldog legyen ennyi hódoló láttán. Végül az utóbbi mellett döntött, és remekül végigcsinálta a délelőttöt.
Barnabás mutatta be a gyerekeknek a kutyáját. A kör közepén toporogva, a boldogságtól vibráló, el-elcsukló hangon, szemforgatva hadarta:
— Ő egy ööö (hátrapillantott felém) …egy havanyéz…és ..és Süti a neve..— Közben karjai széles gesztusokkal kaszáltak a levegőben. — és a beceneve Virslizabáló Lidércpofa.
— Virslizabáló Szőrös Lidércpofa — javítottam ki a háttérből suttogva a húgom által ráragasztott titulust.
— Szőrös Lidércpofa — hagyta helyben a szónok, majd újabb hatalmas hadonászásba fogott veszedelmes szemforgatás közepette, olykor már attól féltem, bízvást hanyatt esik.
— Kislány és másfél éves…—súgtam megint, mert láthatóan elakadt a közlendőben, de csak a szája, mert egész teste fékezhetetlen vitustáncban tört ki.
— Ez életem legboldogabb napja! Ez életem legboldogabb napja! — üvöltötte megállíthatatlanul, miközben a gyerekek féktelen sikítása minden más hangot elnyomott a csoportszobában.
Később az összes többi csoport meglátogatott bennünket kutyacsodálás ürügyén, és imádott magzatom újból és újból fellépett az egyre fáradtabb kiskutyával. A dolog remekül zárult, csak Barnabás szűnni nem akaró, patakzó könnyeit kellett felitatnom, amikor megértette, hogy mi ebéd előtt hazamegyünk, ráadásul nélküle, mert nekem estig fogadóórám lesz. A főszereplő ebecske a buszon elaludt, az átélt izgalomtól és fáradtságtól másnap reggelig tökéletesen használhatatlannak bizonyult.
Süti természetesen nem tökéletes. Nehezen is viselném, lévén hogy én sem vagyok az. Lehet, hogy olykor keresztbe-kasul kacsázik előttem az úton, és az is biztos, hogy válogatósabb a kelleténél, ez azonban nem tántorít el engem attól, hogy a józan ész határain belül szabadon és gyöngéd szeretetben élhesse mellettem az életét. A minap valami eszement azt akarta a fejembe sulykolni a tévében, hogy soha nem szabad beszélni a kutyához, soha nem szabad őt a lakásba lépve elsőként üdvözölni, távozáskor pedig tilos elköszönni tőle. Ráadásul a kiválasztott napokon rendszeresen meg kell tagadni tőle az ételt, mert a farkas ősök sem ettek minden nap. Olykor elborzadok, hogy mennyi marhaságot képesek az emberek a bölcsesség álcájában jó szándékkal terjeszteni. Ezzel az erővel a fára is visszamehetnénk, hiszen valamikor onnan jöttünk le, és illő volna, hogy havonta legalább néhány napra anyaszült meztelenül kiköltözzünk a híd alá télvíz idején, hiszen őseink sem ismerték a központi fűtést a panelban. Az apró gyermeknek is megmondjuk a bölcsőde ajtajában, hogy most dolgozni kell mennünk, ő pedig itt marad. Ettől megnyugszik és kivárja a délutánt többnyire üvöltés nélkül.
Én bizony beszélek Sütihez. Szünet nélkül. Legtöbbször azt, hogy mennyire szeretem. Közben ragyogó gombszemébe mélyedve iszom olvadó tekintetét, és ujjong a lelkem, ahányszor ránézek. Hihetetlenül szépnek látom. Ha egyedül voltam távol, az ajtón belépve eldobok mindent, és magamhoz ölelem a boldogságtól repeső kutyácskát, össze-vissza csókolom, megdicsérem, amiért rendesen viselkedett, amíg odavoltam. Ha távozom, előtte gondosan lehajolok hozzá, elmondom, hogy sietek vissza, legyen jó kislány. Szomorúan néz utánam, de érti, és tudja, hogy visszajövök. Nem cirkuszol, nem rombol, nem nyühög, fájó szívvel, de türelmesen vár. Tudja, hogy hihet nekem.
Megígértem neki, hogy boldoggá teszem. Olyan boldoggá, amilyen egyáltalán lehetséges, mert erre az érzésre nem csak neki, hanem mindenekelőtt nekem van szükségem, a saját lelkem épülésére.
Így van ez jól.
