Ma reggel a Facebook-on megláttam Csabus búvárruhás fotóját, s ez menthetetlenül olyan emlékeket ébresztett bennem, amit a halálom percéig nem fogok elfelejteni. Természetes, hogy annak idején a Mazsolaszemek, avagy a férfiak és én c. regényemből sem maradt ki a történet megörökítése, az, hogyan váltotta be álmait kicsiny fiam a sors kegyetlen csapásai ellenére. Tudom, hogy felnőtt, egészséges, szép, sikeres, mégis amikor meglátom a búvárruhát, sírás fojtogat.
Ha kíváncsi vagy a történetre, olvass bele!
(részlet a regényből, melyben Csaba Balázs néven szerepel, Tamást pedig Gergelynek hívják, de ez ne zavarjon téged)
Csöppnyi korában Gergely volt beteges, aztán megoldást hozó mandulaműtétjét követően harminc évig kórházról nem is hallott. Ezt a kedves sztorit unokámnak írt első könyvemben már megörökítettem. Bala a startot vette jobban. Nyolc évesen azonban olyan pokoli szenvedés várt rá, amire kezelőorvosa csak annyit tudott mondani:
— Ezt csak egy gyermek képes túlélni…
Nem akarom részleteiben felidézni a történteket, legyen elegendő annyi, hogy vakbélgyulladást kapott. Szombaton ebéd után hívtam a mentőket, saját tapasztalatból ismervén a diagnózist, de csak hajnalra került kórházba, a másodikba, amelyik fogadta. Hétfő délutánig halasztották a műtétet, mondván annyira magas a láza, hogy nem bírná a megpróbáltatásokat. Jegelték, aztán amikor idejét vélték, betolták a műtőbe. Munka után loholtam a kórházba, ahol kiderült, hogy az intenzív osztályon van, nem ok nélkül. A műtétet végző intenzív főorvos tájékoztatott, hogy a vakbelét ugyan kivették, de a gyermek időközben hashártyagyulladást is kapott. Halálos dermedten néztem apró testét csövekre kötve, zúgó gépek, monitorok között. Semmi jóval nem kecsegtettek. Naponta kétszer mentem hozzá a kórházba. Nem tudott beszélgetni velem, nem volt hozzá ereje. Természetesen nem mehettem oda az ágyához, de azt megengedték, hogy az ajtóban megállva, kb. másfél méterre az ágytól, ott lehessek mellette, amennyit akarok. Rövid fejtörés után megtaláltam a megoldást. Naponta készítek egy magnókazettát, amin elmondom, mi történt otthon aznap, szép mesékkel szórakoztatom, bátorítom, és a szövegek közé gyermekdalocskákat rögzítek kedvenc lemezeiről és kazettáiról. A kórházból elrohanva vettem neki egy walkman-t meg néhány üres kazettát, és nekiláttam megvalósítani az elképzelést.
Másnap a nővérke rátette a fejére a kismagnó fülhallgatóját, és drága porontyom lázas, boldog-gyönge mosollyal nyugtázta a produkciómat. Infúzióval táplálták, többet nem tehettem érte. Délelőtt, délután mellette voltam, a közbülső időben meg az éjszakában gyártottam a következő magnószalagot. A munkahelyemet ebben az időszakban csak futólag látogattam. A hatodik napon az orvos közölte, hogy újabb műtét szükséges, mert a leggondosabb kezelés ellenére tovább romlik az állapota. Hat és félórán keresztül sétáltam le-föl a Madarász Kórház udvarán, mire kiszólt valaki, hogy a főorvos úr vár a szobájában.
— Anyuka kedves, sajnos nincs jó hírem. Nem találtuk meg a gennyes gócot annak ellenére, hogy az egész mellkasát felnyitottuk.
Megsemmisülve jöttem ki az irodából. Bala ott feküdt haloványan, aprón az ágyon, szinte beleveszett a fehér lepedőbe és összevissza tekergő madzagokba. A szemében alig pislákolt az élet. Mosolyogtam rá, ahogy csak erőmből tellett, aztán otthon éjszaka kisírtam magam. Azt, hogy rossz vége is lehet, egy pillanatra sem engedtem elhatalmasodni magamon. A hitnek teremtő ereje van.
Múltak a napok, egyre kisebb, egyre soványabb lett. Egyre több gyógyszert próbáltak ki rajta, semmi nem használt. A kismagnó oda-vissza vándorolt közöttünk, ez volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Leírhatatlan fájdalom volt látni a gyermekemet, tudni, hogy nem segíthetek rajta, megélni, hogy alig másfél méterre van tőlem, de nem ölelhetem magamhoz. Soha nem sírt. Olyan hihetetlen emberi méltósággal viselte sorsát, ahogy az felnőttnél is ritka. Csak akkor hallottam a sikolyait, amikor valamilyen rendkívül fájdalmas beavatkozást végeztek rajta, mint pl. amikor leszívták a mellkasában felgyülemlett vizenyőt. Azt, hogy szív-katétere van, olyan nemes egyszerűséggel adta tudtomra, mintha azt mondta volna, kapott egy szurit. Ólomlábakon vánszorgott az idő, a körülöttem sürgő-forgó, aggódó emberi arcokról nem nyertem feloldozást.
Egy napon letaglózott a hír: Balának ismét műtétre van szüksége, mert az orvostudomány tehetetlen az állapotával szemben. A két főorvos – két csodálatos emberpéldánya a világnak -, mindenről őszintén tájékoztatott. Sejtelmük sincs, fiam melyik testrészében lehet a gennyes góc, amit meg kellene találni. Ezért fölnyitják hátul a veséje fölött, aztán majd kiderül, tehetnek-e érte valamit. Bárhol lehet a probléma: az agyában, a szívében, a májában, a gyomrában, stb. sorolták a dermesztő tényeket. Készüljek fel mindenre.
Megtörtént.
Újabb hétórás műtét következett, utána pedig a lesújtó diagnózis: nem találták meg a problémát, ráadásul visszafordult a bélműködése. Időközben influenzajárvány dúlt a városban, minden kórházban zárlatot rendeltek el. Rám nem vonatkozott. Szabadon jártam-keltem a kórházban, mert a főorvosnak az volt a véleménye, hogy a jelenlétem legalább annyit segít a fiamnak az életben maradáshoz, mint az ő erőfeszítéseik. Úgy ítélték meg, kivételes kapcsolat van köztünk. Amikor az első zárlati napon a bejárat felé közelítettem, morcos portás állta utamat.
— Sajnálom asszonyom, nem jöhet be.
— De igen, én bemehetek. Papírom van róla.
Barátságtalan arca egy villanásnyi idő alatt megenyhült, tekintetén részvét futott át.
— Akkor ott nagyon nagy baj van. Parancsoljon asszonyom, fáradjon be. Minden jót. Egy pillanatra gyöngéden a vállamra tette a kezét és maga elé engedett a kitáruló kapun. Ó, istenem, milyen szívesen lemondtam volna erről a kivételes bánásmódról!
Kicsi virágszálam napról-napra fogyott a hatalmas fehér ágyon. Beesett arcocskájában sötét gödörben, tompán pislákoltak hajdan gyönyörű, kifejező szemei, a hangját akkor már közel másfél hónapja nem hallottam. Taktikát változtattam. Eszembe jutott az egyetlen dolog, amivel Balát itt tarthatom ezen a világon: odaígérem neki a tengert!
Tudnivaló, hogy aprócska magzatom hároméves korában már azzal kábította a környezetét, hogy oceanográfus lesz. Mai szent napig nem tudom megfejteni, hogyan tudta egyáltalán kimondani ezt a szót, nemhogy a mögöttes tartalmát értelmezni? Persze olyan természetbolond anya mellett, mint én, az anyatejjel szívta magába az élet minden létformájának imádatát, és a televízióban is minden ilyen műsort megnézett. Jacques-Yves Cousteau film nem mehetett nélkülünk, de akkortájt még nem volt külön csatornája a természetfilmeknek, mint a mai választék esetében. Első olvasnivalóik között pedig vezető szerepet töltöttek be a Durrell-könyvek.
Bala tehát aprócska korától búvár akart lenni, a csend világába vágyott. Némelykor oly erőteljesen, hogy már-már aggasztott a dolog. Most viszont rádöbbentem, hogy ez az életet jelentheti! Ettől a naptól kezdve minden magnókazetta arról szólt, hogy meg kell gyógyulnia, mert amint jobban lesz, indulunk a tengerhez! A valóság azonban otrombán beleszólt az álmainkba.
Kitűzték a negyedik műtét időpontját. Újabb önkívületben rótt kilométerek hét óra hosszat a kórház udvarán, majd fáradtságtól elgyötört arcok vallomása:
— Drága anyuka, ismét a hasfalat nyitottuk fel, sajnos nem találtuk meg a gócot. Gyakorlatilag bárhol lehet. Pedig még a lengőbordáit is levágtuk, hátha akkor esetleg hátul hozzáférhetünk…
Ma sem tudok rágondolni gyötrelem nélkül. A megcsonkítás ténye minden másnál jobban megviselt. (Már felnőtt volt, amikor képes voltam neki bevallani, hogy különös figyelemmel kell élnie az életét, mert hiányoznak a lengőbordái, amelyek a mellkasában lévő belső szerveit lennének hivatva védeni. Attól féltem, hogy ez a tény frusztrálni fogja, de szerencsére nem így lett…)
A tenger varázsa hatott. Egy napfényes májusi délelőttön arra értem be a kórházba, hogy a főorvos mosolyogva húz az irodája felé.
— Anyuka kedves! Még nem merem hangosan kimondani, de mintha javulnának a klinikai paraméterei. Bevallom, fogalmam sincs, hogy mitől, de ez a helyzet.
A nyakába ugrottam, melyik anya ne tette volna?
Még hosszú volt az út a gyógyulásig, de innen már felfelé ívelt, a fény felé. Egy szép napon — mint kiderült, anyák napja volt —, csillogó szemű nővérkék keresztezték utamat korán reggel az intenzíven.
— Jöjjön csak anyuka, Balázskának meglepetése van! Szívdobogva nyitottam be az ajtón, ahol összetöpörödött, csonttá aszott, meztelen kicsinyem feküdt. Nem volt gyomorszondája! Alig hallható, gyönge hangocskája hallatán záporozni kezdtek a könnyeim.
— Mama, csináltam neked meglepetést! — azzal lenyúlt a párnája mellé, és egy kis, fehér papírlapot nyújtott felém.
Még mindig nem értettem a lényeget, eszembe sem jutott a katasztrófák közepette az anyák napja. A mellette álló nővérke kivette a kezéből a papírt és odahozta nekem.
—Tegnap délután három óra hosszat rajzolta Balázska. Fogtuk a kezét és segítettünk neki ülni, mert egyedül nem tudta volna. Közben mindig pihent egy kicsit.
Fuldokoltam a sírástól, percekbe telt, mire látni is tudtam a művet. Egy piros tulipán volt zöld levélkével, alatta a szöveg: „Boldog anyák napját” Ma is legdrágább kincsem. Aznap nem volt kettőnknél boldogabb ember a világon.
Pár nap múlva azzal fogadott magzatom, hogy éhes.
— Anya, hozz egy kis krumplipürét! —két kis kezét összekulcsolta, mintha imádkozna. — Csak egy kicsi krumplipürét légy szíves! Mama, éhes vagyok!— könyörgött szívszaggatóan.
— Nem lehet drágám, majd a doktor bácsi megmondja, amikor ehetsz valamit!
Hétrét görnyedtem a fájdalomtól. Mikor lesz az még, istenem, mennyit kell még addig szenvednie szegénynek! Tévedtem. Alig két nap múlva ezzel fogadott a főorvos:
— Anyuka, hozzon neki enni valamit.
— Mit?
— Bármit, teljesen mindegy.
— Mindegy?? Bocsásson meg, nem értem. Hogy lehet mindegy?
— Teljesen mindegy. Ugyanis ahogy az első kanál étel eléri a torkát, azonnal ki fogja hányni. Éppen ezért mindegy, hogy mivel kísérletezünk. A fontos az, hogy próbáljon meg enni. Semmi nem fog lejutni a gyomrába. Kérdezze meg tőle, hogy mit szeretne?
Rohantam az ajtónyílásba. Már néha úgy képzeltem, hogy oda vagyok nőve a tokhoz, meg se állna nélkülem. Remegett a hangom, alig bírtam kipréselni a szavakat.
— Bala, a doktor bácsi megengedte, hogy hozhatok neked enni. Mit szeretnél?
Sosem látott fény gyúlt a szemeiben, szinte extázisban válaszolt:
— Mááááákos téééééééésztát. — suttogta lehunyt pillákkal.
Mákos tésztát…??? Ez sosem tartozott a kedvencei közé. Nem értettem, de nem számított. Ha mákos tészta kell, akkor mákos tészta lesz.
— Rohanok drágám. Hamarosan itt leszek! — azzal köszönés nélkül kivágtattam az ajtón.
Egy örökkévalóság volt, mire a Madarász Kórháztól eljutottam a Tanács körútig. Menet közben vettem darált mákot, és hármasával szedtem a lépcsőt fölfelé. Remegtem az idegességtől, mire kifőtt a tészta, és egy kicsiny maréknyit beletettem a csöppnyi üvegtálba. Megszórtam cukros mákkal, fölkaptam a táskámat, és vágtattam visszafelé. Kifulladva értem az intenzívre. Addigra vagy öten állták körül az ágyat. Mindenki a csodára várt. Két hónap óta először megengedték, hogy belépjek az ágy mellé, de a fertőzésveszély miatt a fiamhoz nem érhettem. A kis jénai tál remegett a kezemben, a kisvilla kocogott az üveg szélén, ahogy fölszúrtam a tésztát. A gyerek sötét szeme gödréből lázas gyönyörrel figyelte a ténykedésemet. Fölemelkedett a párnájáról, és remegve igyekezett megtámaszkodni a könyökén. Két oldalról segítették a nővérek.
— Egyél drágám! — nyújtottam felé a villát.
— Sok lesz anyuka, kevesebbet! — figyelmeztetett a főorvos a hátam mögül.
Új adagot vettem. Szájába vette a falatot, és kínzó gyönyörrel nyelt. Szeme lezárult egy pillanatra. Abban a másodpercben a tészta már jött is visszafelé. Igaza volt az orvosnak. Ezt még néhányszor megismételtük, míg annyira el nem fáradt, hogy visszarogyott a párnáira. Minden jelenlévő elégedett volt az eredménnyel. Egyetlen falat sem jutott le a torkán, de a célt elértük.
Ettől a naptól kezdve a legkülönfélébb ételeket rendelte és hányta ki egy héten keresztül, mire eljött a pillanat, amikor az étel benn is maradt a gyomrában. Akkor levették róla az összes madzagot. Mire délután a második látogatásra megérkeztem, pálcikaemberkém vigyorogva üdvözölt az ágyban:
—Nézd mama, mindent levettek rólam és kikapcsolták a gépet! Nekem kell vigyázni a nyulakra!
—Kikre kell vigyáznod?
—Hát a nyulakra! Ott, a dobozban!
Akkor értettem meg. Az ágyával szemben álltak az inkubátorok, ahol a koraszülött csecsemőket ápolták. A nyulak azok a kicsinyek voltak, akik fejlődési rendellenességgel (nyúlajakkal) születtek, és rögtön életük hajnalán átestek a korrekciós műtéten. Az ő felügyeletüket bízták rá a fiamra okos pedagógiával az itt dolgozók, tudván, hogy a feladat segíti őt a gyógyulásban… El is látta a megbízatást nagy felelősséggel, általános derültség közepette. Amint moccant valamelyik apró teremtmény, azonnal rikoltozott szakavatott ápolók után.
— Tessék jönni gyorsan, mozog a nyúl!
Ezekben a napokban már nem volt akadálya annak, hogy beszélgessünk. A kismagnó ideje lejárt, élőszóban álmodoztunk a nagy tengeri kalandról. Bala minden áldott nap megesketett, hogy ha meggyógyul, elmegyünk nyaralni a tengerhez, amit én teljes odaadással meg is ígértem minden alkalommal. Csakhogy ezt meg is kellett valósítani! Odáig működött a dolog, hogy munkahelyemen igényelek egy bulgáriai csereüdültetést, biztos lehettem benne, hogy a körülményekre tekintettel meg is kapom. Csakhogy akkor már egyetlen fillér sem volt otthon az államkasszában. A műtétek, a gyógyszerek (időnként ezt is nekem kellett megvennem, ha nem volt a kórháznak, és a nyolc hét alatt 52 féle antibiotikumot próbáltak ki rajta), a drága, jobbára szemétbe került primőrök mind-mind rengeteg pénzbe kerültek. Ebben a két hónapban nem tudtam gépelni, kötni, ezért nem volt egyéb bevételem, csak a szűkös irodai fizetés, a kiadások pedig az egeket verték. Ráadásul Gergőnek sem akartam a kivételezés miatt a lelkét összetörni, ezért a horribilis árú primőrökből mindig kapott ő is egy-egy darabot. Mire idáig jutottunk, már eladtam az ékszereimet, néhány ruhámat, semmi pénzzé tehető nem akadt. De nem adtam fel. Megigényeltem a beutalót, és egyben fizetéselőleget is kértem. Megkaptam, tetézve néhány forint szakszervezeti segéllyel együtt. Természetesen minderről folyamatosan beszámoltam gyermekemnek és családom többi tagjának is. Kezdetét vette a nagy visszaszámlálás.
Úgy nagyjából nyolc héttel a katasztrófa kezdetéhez képest a reggeli látogatáskor a nővérkék megállítottak az ajtó bejáratánál. Senki nem adott semmiféle magyarázatot, de láttam, hogy ünnepélyes feszültség ül az arcokon. Nem értettem az okát, csak egész lényemben, minden idegvégződésemben éreztem, hogy valami olyasmi következik, amire a halálom óráján is emlékezni fogok. Ketten odamentek az ágy két oldalára, és anélkül, hogy bárki megszólalt volna, odanyújtották kezüket a fiamnak.
Látszott, koreográfiája van a dolognak. Lassan fölült az ágyában és felém fordulva lelógatta a lábait. Akkor értettem meg, mire készülnek mindnyájan. Nem láttam, csak a bőrömön éreztem, hogy a hátam mögül, és az intenzív szoba másik, belső ajtaja felől is többen belépnek a helyiségbe, mintha telepatikus erő vonzana mindenkit a fiam ágya felé. A retikül és a szatyor lassan lecsúszott a kezemből a földre. A vállamat rázta a zokogás. A könnyeimen át alig láttam valamit az emberfeletti erőfeszítésből. Fiam lassan, kínkeservesen, két oldalról támogatva a saját lábára állt. Ahogy függőleges helyzetben megláttam, akkor döbbentem csak rá a teljes, rettenetes valóságában apró kis testének borzasztó, megkínzott állapotára. Tetőtől talpig hatalmas vágások, varratok, hegek borították. Szürke, aszott bőrén kékesen sejlettek át a csontjai, hús nem volt rajta egy deka se. Beesett arcában fekete karikásan villogtak a szemei, remegett a szája széle, és olyan elszántság tükröződött az arcocskáján, amit még soha nem láttam emberen. Ezt csak egy gyermek képes túlélni, visszhangoztak bennem a főorvos szavai, egy felnőtt már régen belehalt volna…
Percekig tartott, amíg azt a másfél métert megtették felém hármasban. Szívet tépő zokogásom hiába igyekeztem elfojtani. Térdre rogyva vártam, hogy odaérjen hozzám, aztán csak öleltem, öleltem, csókoltam, ahol értem, rettegve, nehogy megszorítsam valahol, ahol fáj neki.
Szem nem maradt szárazon a szobában. Csak az övé. Ő büszke volt, és volt is mire. Sem akkor, sem azóta nem hallottam panaszkodni. Felnőtteket meghazudtoló emberi méltósága példaértékű volt előttem. Saját kórházi ágyamon is mindig erre gondoltam. Ha ő életben maradt az én kedvemért, akkor ez nekem is kutya kötelességem az ő kedvükért.
Lassan mindenki kiment a szobából, a főorvos pedig csöndben odaszólt nekem, hogy holnap reggel hozhatok ruhát a gyereknek, mert hazaadja. Úgy gondolja, sokkal többet használ neki a velem való együttlét, mint az, ha még legalább egy hétre átteszi a normál sebészeti osztályra. Véleménye szerint személyemben biztosítva volt a gyermek maximális ellátása. Így esett, hogy nyitott sebbel, instrukciókkal ellátva, példa nélkül állóan hazaadták a fiamat az intenzív osztályról, mert úgy ítélték meg, hogy lelki kapcsolatunk hasznosabb a gyógyulása szempontjából, mint a szakszerű egészségügyi felügyelet. Természetesen hetente bejártunk ellenőrzésre, és szigorú feltételek mellett folytattuk az életünket. Nyolc hónapig voltunk otthon, mire teljesen felépült.
Néhány hónap múlva hasfali sérve lett, amit tizennégy éves korában újabb hétórás műtéttel korrigáltak, mert közben az is kiderült, hogy minden belső szerve egymáshoz nőtt a sokszori operáció következtében.
Azon a nyáron már túl voltunk a csodálatosan sikerült nyaraláson, azt hittem, hogy jó úton haladunk, amikor iszonyú depresszió lett rajta úrrá.
— Meg akarok halni… — suttogta maga elé heteken keresztül minden vigaszom ellenére. Osztályismétlés várt rá, elveszettnek hitte a barátait, gyönge kis testét elcsúfították a hegek, úgy érezte, nincs ereje a folytatáshoz. Nem hiszem, hogy ennél a mondatnál létezhet mardosóbb kín egy anya szívének. Aztán szép lassan mégis csak győzött az élet.
Néhány év múlva ott álltam rettegve a Duna partján, amikor az oxigénpalackkal a hátán elmerült a vízben, és letette búvárvizsgáját. Nem lett oceanográfus, de az első magyar szabadtüdős búvárklub elnöke igen. Ma búvárokat oktat, merül, és cikkeket publikál a szakirodalomban. Hihetetlenül büszke vagyok rá.
Kommentek