A kézművest olykor komoly kudarcok is érhetik, erről néhanapján alighanem valamennyi sorstársam beszámolhatna. Különösen akkor, ha valaki olyan bevállalós, fanatikus fajta, mint amilyen én vagyok. Jutott is a kudarcból most jókora adag, pedig tiszta lelkiismerettel mondhatom, sokat tettem, hogy ne így legyen.
A történet éppen egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor egy cég kedves munkatársa levelet írt nekem egy ugyancsak kihívást jelentő megrendeléssel kapcsolatban. Külföldre távozó kolléganőjük búcsúztatására kívántak egyedi kézműves ajándékot készíttetni, ami négy darab céglogóval ellátott bögremelegítő formájában manifesztálódott volna. Az ajándék leendő gazdája éppen kötni tanul, ez adta az aktualitást.
Az ötletet sajnos azonnal el kellett vetni, mert a logó – mérete és bonyolultsága folytán – a bögremelegítő tenyérnyi kötésdarabkáján semmiképp nem volt kivitelezhető, nem volt hozzá elegendő szemszám. A B- terv egy ugyancsak kézzel kötött hosszú, kétméteres sál volt, két végén szintén a cégemblémával. Fekete alapon két másik színnel mintázva.
Bár iszonyúan kellett volna a megrendelés (december utolsó hete és a január-február mindig keservesen csöndes egy kézműves számára), rögvest fel kellett világosítanom a kötésben járatlan megrendelőt, hogy a norvégminták szomorú tulajdonsága a kötés visszáján keresztbe-kasul futó vízszintes száltenger, s ez egy libegő sál esetében elfogadhatatlan.
Különösen akkor, ha ilyen nagy méretű, kb. 20 cm átmérőjű emblémáról van szó. Ugyanezzel az indokkal hárítottam el a most divatos, körgallér fazonú csősálat is, mondván a nagy embléma keresztszálai bele fognak akadni a gombokba, cipzárba, hajcsatba, ékszerbe, stb, ezért a gazdája utálni fogja, nem is beszélve a kihúzódó szálakról. Megértette, elfogadta és megállapodtunk a hosszú csősál kivitelezésében. A szivárvány minden színében roskadozó fonalaim között persze megfelelő minőségű fekete színű nem volt, ezért sötétkéket ajánlottam, ami találkozott a megrendelő ízlésével. A kívánt határidő rövidsége egyenesen rémítő volt, de bíztam önmagamban, volt már kalandom máskor is, a kiválasztott finom gyapjúfonal rendelkezésemre állt, úgy tűnt, az ügy sínen van.
Egészen addig, amíg bele nem fogtam.
Amint elértem a minta magasságát, rádöbbentem, hogy nem gondoltam végig alaposan a feladatot. A norvégminta oda-vissza haladó sorokat igényel, így is nagy rutin szükséges ahhoz, hogy az éppen használaton kívüli szál ne húzza össze a kész munkát. Folytonosan körbe kötni azonban lehetetlen! (ez itt a tanulság!)
Próbálkoztam egy darabig, aztán úgy 6-8 cm után feladtam és visszabontottam a minden igyekezetem dacára csúnyán összeugró kötést. Hosszasan elbíbelődtem a kavargó színes szálakkal, majd egy nagy sóhajjal úgy döntöttem, hogy majd utólag – a kötést utánzó hímzéssel – belevarrom az emblémát a kész sálba. Csináltam már ilyet, semmi problémát nem jelentett, gyakorlatlan szem számára alig észrevehető a különbség.
Kötöttem, kötögettem. Úgy 45-50 cm-nél járhattam, amikor nyakamba tekertem az elkészült darabot, csak úgy a szájíz kedvéért.
Szúrt.
A dög gyapjú a kilós kónuszon olyan puhának tűnt, mint a babapopsi, megkötve azonban utálatos módon irritálta a nyakamat. Igaz, én hisztis vagyok az ilyesmire, minél inkább öregszem, annál jobban. Kockáztatni azonban nem lehetett. Mit csinálok egy feltűnő, cégemblémás sállal télvíz idején…? Szombat délelőtt nyakamba vettem a várost, felhajtottam a legszebb fényes kékesfekete fonalat, amit vastagsága és minősége alapján alkalmasnak hittem, majd nekiugrottam ismét a kötésnek. Soronként száz szem, kettes kötőtűvel, nem akármilyen kaland, aki próbálta tudja.
Szombattól szerda hajnalig összesen hat órát aludtam. Leszámítva a rövidített kutyasétáltatást, megállás nélkül böködtem. Megkötöttem 135 centimétert a csodálatosan egyöntetű, rugalmasan puha sálból, amikor rászántam magam, hogy az egyik végébe belevarrom az emblémát.
Nem ment.
A probléma lényege az volt, hogy az ötvenöt éves rutin következtében a kezemből kikerülő kézi kötés olyan egyenletes, mintha gép kötötte volna, és ennél a fonalnál, ráadásul a fekete színnél egyszerűen megállapíthatatlanok voltak az egyes szemek. A „felülvarrás” kudarcot vallott, a rugalmas kályhacső egyetlen tükörsima bársonynak tűnt.
Sebaj. Akkor jön a keresztszemes variáció, rajtam aztán nem fog ki semmi.
Hát kifogott. Az embléma bonyolultsága és grafikai adottságai nem tűrték az imbolygó szemeket, olyan precizitásra lett volna szükség, amit csak egy lyukkártyás program tett volna lehetővé. Az eredményt elfogadhatatlannak éreztem, ennél sokkal igényesebb vagyok.
Bontottam. Ma hajnali négytől fél hatig, s mire az utolsó szöszöket is lecsipegettem a félig kész mélyfekete sál végéről, még eljátszottam egy utolsó lehetőséggel, azt is visszabontottam, és hatkor leültem a számítógép elé.
Nem maradt más hátra, mint lemondani a megrendelést. Hat napi megfeszített, alvás nélküli munkám, a megvásárolt fonal borsos ára, a vállalkozói becsületemen esett folt és a hülyeségem látta kárát annak, hogy elvállaltam valamit, amit nem szabadott volna.
A tanulság: olykor muszáj nemet mondani bármennyire is kell a pénz meg az üzleti kapcsolatépítés, ha tudod, hogy az igen ésszerűtlen.
Azt már igazán csak zárójelben teszem hozzá, hogy a kötés elsajátításával kacérkodó hölgynek felajánlhattam volna aktuális ajándék gyanánt az Egy sima, egy fordított, meg a ráadás című rendhagyó kötésmintakönyvemet. Még az is lehet, hogy hasznát vette volna, ha van egy csöppnyi kutyája.
Ott és akkor nem jutott eszembe.
