A fontos ember
4. rész
Két nap múlva csöngött a telefon. Maximilián volt, és igen dinamikus hangulatban javasolta, hogy találkozzunk a szokásos helyen és időben. Már meg sem lepődtem. Úgy látszik, a hátralévő életemben bepótolhatom azt a néhány évtizedet, amíg figyelemre se méltattam a McDonald’s-ot.
—Mit fogunk csinálni?
—Ez miért fontos?
—Mert nem mindegy, hogy túrázni megyünk, vagy mit tudom én…moziba — ezzel elsősorban öltözködési problémákra akartam utalni, de persze férfi módra reagált.
— Túrázni este hatkor már kicsit késő lenne, — hangzott gúnyos rendreutasítóan —, egyébként sem szoktam túrázni. Én nem vallom a rousseau-i elvet. Semmi szükségem a természetre, feleslegesnek tartom.
Jócskán mellbevágott, amit mondott, el is ment a kedvem rendesen, lévén, hogy nekem lételemem a természet.
— Nyaralni se szoktál?
— Arra én sajnálom az időt.
Már látom, hogy remekül megleszünk egymással. Ami csak öröm lehet nekem, az őt nem érdekli. Ez a biztos jövő záloga.
— Eszünk valamit, aztán elmegyünk moziba.
Teszek a mozidra. Inkább beszélgetnünk kellene, hiszen nem is ismerjük egymást, mondtam volna legszívesebben, de nem akartam vitát. Legyen, ahogy szeretné.
— Rendben, akkor találkozzunk a McDonald’s-ban 6 órakor. Egyébként én arra gondoltam a héten, hogy megnézhetnénk az ARC-ot a ligetben, ezt én soha nem hagyom ki.
— Nagyon jó ötlet Fruzsina!! Akkor szia, találkozunk 6 órakor, utána meg beülünk egy moziba.
Egyértelmű volt, hogy ilyen program mellett én nem fogom elérni az utolsó buszt, de talán nem is akartam, magam is játszottam a tűzzel. Maximilián vonzó férfi tud lenni, ez legutóbb bebizonyosodott, ha időben belezuhan a fürdőkádba, és én erősen reméltem, hogy most is így lesz. Rohanvást előkaptam kis motyómat, egy zacskóba tartalék bugyit, neszesszerbe fogkefét, krémet, tusfürdőt, parfümöt, miegymást, isten tudja, mit tart otthon ez az őrült fazon. Nem szeretnék azért válságba zuhanni, mert nem tudok tisztán és ápoltan kijönni a fürdőszobából. Mert hogy ez irányba haladunk, az nem volt kétséges, még az én ötéves másod-szüzességem ellenére sem. Lehet, hogy a testem hibernálva volt, de az agyam nem. Maximilián ma minden bizonnyal megpróbál beférkőzni a szoknyám alá, ha már a bizalmamat rendszeresen hanyagolja. Ismervén magamat, ennek a sikere akár egy pillanatnyi apróságon is elbukhat, ezért nem is próbáltam előre jósolni semmit, úgy döntöttem, rábízom magam az ellenállhatatlan férfiúi vonzerőre. Vagy működik, vagy nem. Egy adag figyelmesség, rég nem tapasztalt kedvesség, egy csábító parfüm vagy szívdöglesztő arcszesz rám nagy hatással van. Ha egy csöpp ésszel bír, ellenállás nélkül cipelhet az ágyába. Öt évnyi sóvárgás után nem sokat fogok tiltakozni, amennyiben tökéletesnek érzem a hangulatot. A magam részéről megpróbáltam előkészületeimmel a maximumot nyújtani (hogy ez mire lesz elég, az majd kiderül.)
Késett.
Már negyed hét is elmúlt, mire berobbant a McDonald’s-ba büdösen, csapzottan, egy hetes borostával. Ugyanaz az öltöny, ing és nyakkendő volt rajta, amiben csütörtök délután olyan vonzóan friss és üde volt. Azóta se vette le, döbbentem rá. Egy világ omlott össze bennem. Olyan szaga volt, mint a pumaketrecnek. Napnál világosabb, hogy ma az ágyába akar vinni. Nem érdemeltem volna meg annyit, hogy megborotválkozik és megfürdik? Uram bocsá’ tiszta inget vesz? Életemben nem először kerülök szembe ezzel a problémával, egy kivételével valamennyi kapcsolatomban hosszas, szívós munkát igényelt, mire rászoktattam az igencsak középkorú kádereket a rendszeres tisztálkodásra és a dezodor használatára, pedig egyik sem volt segédmunkás. Ha jól belegondolok, egyedül a volt férjem állt meg az érettséginél, a többinek mind diploma lapult a szekrényében. Akár most is megtehetném, hogy elővegyem az óvódás tanrendet: miként legyünk üdék, frissek, kívánatosak, csak valahogy már belefáradtam. Mi vagyok én, Teréz anya, vagy Azúr reklám? Most különösen értetlenül álltam a dilemma előtt. Itt ez a relatíve fiatal, gazdag, kétségkívül jelentős személyiséggel bíró férfi, talpig oroszlánszagban. Nem igaz, hogy még senki nem szembesítette ezzel.
— Egy megbeszélésről jövök, ami elhúzódott. (semmi bocsánatkérés, mit is képzelek) Mehetünk Fruzsina.
Ráadásul. Képzelem, milyen szag lehetett abban az irodában. Megfogta a kezem és maga után húzott az utcára. Átvágtunk a villamos síneken és megindultunk a Körönd felé erőltetett menetben, egy szó nélkül. Vajon hová megyünk, filozofáltam magamban, mi ez a nagy sietség? Időnként felemelte a kezemet és nagy átéléssel megcsókolta, láthatóan egész lénye hódítani akart. Hatott rám. (ha túl közel hajolt, leginkább szédítően). A kézcsók átlag ötvenméterenként megismétlődött, természetesen hozzá kapcsolódóan az én térdem is kitartóan rogyadozott az udvarlás nem várt súlya alatt. A Vajas Sütemények Boltjánál befordult az üzletbe és megkérdezte, mit kérek.
— Köszönöm, semmit. Ilyenkor én már nem eszem édességet.
— Ezt ilyen komolyan betartod? — kérdezte megdöbbenve, de nem firtatta tovább az álláspontomat, gondolta jó kör volt, és rendelt egy fekete erdő tortaszeletet, amit három harapásra behajított a fal mellett. Kézen fogott és kihúzott az üzletből, majd elindultunk az Andrássy úton a liget felé. Kisvártatva így szólt hozzám:
— A kis földalatti lejáratánál valószínűleg fogsz látni egy hajléktalant. Nagyon régóta ismerem, három nyelven beszél, majd meglátod, hogy fog örülni nekem.
Úgy is volt. A földön ülő középkorú férfinek széles mosolyra nyílt az ajka, mikor meglátta újdonsült lovagomat.
— Maximilián! Régen nem találkoztunk! Megvolt már az esküvő? – kérdezte cinkos vigyorral, felém intve. Hoppá, ez ám a kínos kérdés! Ha tudnád édes öregem, hogy még csak most tartunk a kézfogásnál … Mindketten úgy tettünk, mintha nem hallottunk volna semmit. Gondolom azt hitte, én vagyok a nemrégiben visszament parti hölgytagja. Maximilián eközben pénzt húzott elő a tárcájából, és átnyújtotta a földön ülőnek, aki köszönettel zsebre vágta, majd ismételten frigyünk felől érdeklődött. Megest agyonhallgattuk a témát, és búcsút intve sietősen távoztunk a kiállítási terület irányába. Maximilián egy pillanatra sem engedte el a kezemet.
Az ARC igazán jó volt, mindketten remekül szórakoztunk. Egy sor plakát volt erőteljesen politikai indíttatású, melyeknél igen intenzív késztetést éreztem némi arrogáns beszólásra, de valami hetedik érzék visszatartott. Nem ismerjük még egymást eléggé ahhoz, hogy garantáltan ne legyek elefánt a porcelánboltban. Hallgattam. Milyen jól is tettem!
A kiállítási terület másik végén átsétáltunk a ligeten, kéz a kézben. Az árnyas platánok alatt Maximilián váratlanul megállt, szembefordult velem, magához húzott és megcsókolt. A hosszú és édes csók alatt vergődtem a vágy és az oroszlánszag között.
— Azt bírtam kitalálni, hogy most pedig elmegyünk hozzám és nagyon jól fogjuk érezni magunkat. — mindezt nem kérdezte, hanem kijelentette. Moziról szó sem esett.
Hála istennek, hogy hoztam a fogkefémet, rebegtem néma fohászt, míg dobogó szívvel, tiltakozás nélkül andalogtam mellette. Belül azonban halálos rettegés lett rajtam úrrá. Rádöbbentem, hogy még nem vagyok felkészülve semmire. Hiába van a táskámban a fogkefe, ha a lelkem nem nyitott a szeretkezésre. Márpedig ahhoz nekem olyan lelki kontaktus kell, ami pillanatnyilag még nincs meg. Maximilián még idegen a szívemnek. Ő azonban válaszra várt. Kérdőn nézett rám.
— Rendben. De nekem el kell indulnom legkésőbb kilenc órakor, mert különben nem érem el az utolsó buszt.
Vagyis, hogy világosan értsd, nem fekszem le veled. Ma még nem.
Nem néztem rá. Nem tudom dühös volt-e, vagy csalódott. A hangja mint rendesen, most sem árult el semmit az érzéseiből.
— Úgy lesz.
Bóklásztunk tovább a macskaköveken, és a következő pillanatban az idegességtől a bokám kifordult az egyik gödörben. Éppen az úttesten jártunk. Ha nem fogja a kezemet, garantáltan pofára esek. Félórás séta után az utolsó szakaszt busszal tettük meg az otthonáig. A magas kőkerítés és a tömör fém kapu mindent elrejtett az utcai járókelők elől. A nyíló kapuszárny mögül hatalmas ónémetjuhász kutya busa feje nézett ki, és a következő pillanatban már az oldalamba fúrt.
— Szia Dezsőke! — üdvözöltem vidáman. A figyelemreméltóan hatalmas és büdös eb azon nyomban biztosított olthatatlan szeretetéről, és ez okból hozzáfogott, hogy a megadás jeleként eléje nyújtott kézfejemet tisztára nyalja. Eközben persze fehér szoknyámhoz dörgölőzve másodpercek alatt amortizálta ruházatomat. Leplezett vigyorom hátterében az a gondolat vert tanyát, hogy ugyebár a kutya és gazdája mindig hasonlítanak egymásra. Szagban is. Maximilián nem üdvözölte házőrzőjét, de lehajolt, és a kutyaház mellett a tűző napon sorakozó állateledel konzervek egyikét kinyitva, vacsorát adott az ebnek.
— Vize van? — váltottam aggódóra, mert kibújt belőlem a kutyabolond.
— Van.
—Akkor egyél Dezsőke — nógattam szeretettel a behemótot, megpaskolva hatalmas, kondérnyi fejét.
— Bagira. Bagira a neve. — figyelmeztetett morózusan. Ezt már korábban is megtette, amikor első összecsattanásunk volt kutya-ügyben. Akkor ugyanis nem voltam hajlandó igazat adni neki, miszerint minden kutya tönkreteszi a környezetét. Nekem kettő is volt abból a fajtából, amelyik életében nem taposott el egy hajszálat sem, s erre büszke voltam, mert ez véleményem szerint nevelés kérdése. Láthatóan dühítette gyerekes tréfám.
— Minden kutya Dezsőke — vágtam rá pimaszul és rendületlenül, de már mozdultam is arrébb, mielőtt fejbe talál csapni. A kutya szemrebbenés nélkül odahagyta a vacsoráját, és elkísért bennünket a lépcsőfeljáratig. Ott Maximilián kimondta a szentenciát:
— Van egy szabály: a cipőt le kell venni.
Egyetértek, gondoltam magamban, de azért talán az előszobába bemehetnénk, mégse szeretném levenni a cipőmet az udvaron. Miután láttam, hogy ő is kilép a sajátjából, nem volt mit tenni, a koszos lépcsőfeljárón levettem a cipőmet, és az utolsó pár lépést mezítláb tettem meg az ajtónyílásig. Ahhoz képest, hogy meg akar dugni, igazán figyelmes és előzékeny, röhögtem el magam, de szerencsére nem vette észre. A táncteremnyi előszobából egyenesen a konyhába trappolt, és a cipőjét benyomta egy szekrénybe.
Aha, tehát rendmániásak vagyunk. Ez jó. Pedig tudja, hogy kilenckor menni akarok, és remélem kikísér a buszig.
A lakásban valóban példás rend volt. Sehol egy koszos zokni, sehol egy mosatlan pohár, sehol egy papír fecni. A férfi létnek semmi jele. A berendezés a minimál minimálja, de ami volt, az egytől egyig műkincs. Se szőnyeg, se kép, se függöny, se szék, se asztal a szobákban, csak egy-egy szekrény és egy-egy ágy, a falak mentén a földre rakva pedig különféle műtárgyak. Ez nem otthon, ez egy múzeumi raktár.
A vízszintes felületeken vastagon állt a por. Üvöltött az asszonykéz hiánya. Ezért kellett levenni a cipőt??? Nem sok időt tölthet itt, futott át az agyamon, még a felújítás sincs befejezve. A fürdőszoba a hatalmas, tükrös sarokkáddal kész, de az ajtók nincsenek lemázolva, a tárgyaknak nincs végleges helyük, minden csak olyan provizórikus, mintha éppen lerakták volna a bútorszállítók. Eszembe jutott, hogy korábban említette, kb. 10 éve lakik itt. Elmosolyodtam a háta mögött. Egy asszony azzal kezdte volna, hogy kifesteti a falakat, megcsináltatja a burkolatot, beszerzi a tárolásra alkalmas polcokat, állványokat, szekrényeket, stb. aztán jöhetnek a műtárgyak. Maximilián láthatóan nem törődött a formákkal. Őt csak a tartalom érdekelte, a kincsek értéke. Az pedig volt szép számmal.
A nappaliban iszonyatos trauma ért. A férfiasan elegáns, méregdrága bőr kanapéra nagyméretű, bekeretezett fotók voltak odatámasztva, amiket azonnal leemelt, amikor a helyiségbe lépett, és egymás mellé letámasztotta őket a falhoz. Nyilvánvalóan szabaddá téve az ágyat egyéb célokra, holott szemközt, a hálóban futballpálya méretű franciaágy terpeszkedett tetején egy szivacsbetéttel. Az ágynemű hatalmas kupacban mellette hevert a földön. Kiment a WC-be.
Közelebb mentem a képekhez. Döbbenetes színes fotók voltak. Irgalmas isten, ki ez az ember voltaképpen? Amikor visszajött a szobába, még mindig ott álltam dermedten a sokktól, és választ vártam a kérdéseimre.
vége.
A regény akciós áron megtalálható a
www.gyongyok-szavak.hu webáruház kínálatában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: