A fontos ember
3. rész
Ígéretéhez híven rövidesen felhívott. A módszer nem változott. Találkozzunk egy óra múlva ugyanott, a McDonald’s-ban, hozza a beígért papírokat.
Pontosan és idegbetegen érkeztem. Már ott ült a bejárathoz közel egy széken, szétnyitott térdei között lógatta kezében az aktatáskáját, lábaival tikkesen dobolt a padozaton. Amikor megláttam, éppen rápillantott az órájára, gondolom huszadszor. Csak akkor vett észre, amikor már előtte álltam.
– Kezét csókolom Fruzsina! Üljünk le valahová.
A forgatókönyv ugyanaz, csak most tea és fagylalt nélkül. Körbegaloppoztuk a termet, találtunk egy asztalt, amire rögvest kipakolta a papírjait. Miután így nekikészülődött a tennivalóknak, szentelt néhány mondatot a ruházatomnak.
— Ha Szinyei látná most Fruzsinát, újra megfestené a Lila ruhás hölgyet. Mármint Szinyei Merse Pál.
Nem feltételezte kapásból, hogy megértem.
— Igazán kedves! — mosolyogtam boldogan, bár a sértést és a teszt rémálmát egy
pillanatra sem tudtam figyelmen kívül hagyni. Biztos voltam benne, hogy afféle négyszögekkel, körökkel és hiányos betűkkel tűzdelt logikai tesztről lesz szó, amit a mai fiatalok már az általános iskolában elsajátítanak, de én soha nem próbáltam. Még a szobából is kimegyek, ha hasonló játék van a televízióban. Nem tévedtem. Ránéztem arra a rohadt papírra, és az első épkézláb gondolatom az volt, hogy akkor hagytam abba a fiaim matematikai korrepetálását, amikor harmadikban ilyen házi feladattal jöttek haza. A második intuícióm arra figyelmeztetett, hogy meneküljek, de rohanvást.
— Azért szeretném, ha ez egy formabontó állásinterjú lenne, elvégre mégis csak elsősorban azért találkozunk, mert kölcsönösen társat keresünk, ugye? — néztem reménykedve Maximiliánra. Be kellett vallanom magamnak, hogy ebben a pillanatban semmi kivetnivalót nem találtam benne. Egy másik fekete öltöny volt rajta, frissen vasalt, jó szagú ing, hozzáillő nyakkendő, arca mint a csecsemőé, haja is mintha belelógott volna előző este a samponba. Egy határozottan jóképű fazon ült velem szemben, és láthatóan derült magában az idegességemen.
— Természetesen Fruzsina, elsősorban azért vagyunk itt, hogy társat találjunk magunknak. —mondta ex katedra, azzal kimeresztette a szemét és elém tolta a kérdőívet.
—Írja fel ide a nevét — bökött a felső sarokba —, meg az időpontot. Negyven perce van, hogy kitöltse a tesztet. Ha valamelyik nem megy, ugorja át és menjen tovább. Én most elmegyek, majd visszajövök, mire végez.
Ott hagyott. Pokolba kívántam az egészet úgy, ahogy volt. Amíg rágódtam a számomra merőben új problémán, lassú köröket írt le mellettem a személyzet. Még egy pohár víz sem volt az asztalon, csak szétteregetett papírok. Gondolom legszívesebben távozásra kértek volna, de disztingvált matróna lévén, nem tették, beérték azzal, hogy rosszallóan nézték nemkívánatos tevékenységemet. Az idő rohant, ráadásul váltott lovakkal csörögtek a telefonjaim. Igyekeztem mindenkit gyorsan lekavarni, és a lehető legtöbb kérdésre odabiggyeszteni valamit. Úgy negyedóra múltán leült mellém három fiatal, és leplezetlen megdöbbenéssel bámulták, hogy mi a fenét csinálok ott egyedül, őszbe csavarodott fejjel egy intelligenciateszttel az asztalomon. Beszélgetés közben néha oda sandítottak, feltehetően konstatálták, hogy teljesen hülye vagyok a problémához. Ez végleg betett nekem. Eljátszottam a gondolattal, megkérem őket, meséljék el, hogyan kell csinálni.
Letelt a negyven perc, Maximilián sehol. Egy óra múlva feladtam a küzdelmet, néhány kérdést nem tudtam megoldani, de a többi helyességéről sem voltam meggyőződve egy-két kivételtől eltekintve. Úgy döntöttem, leszarom az egészet, elvégre én nem kértem, hogy állást adjon nekem. Amúgy is averzióim voltak ezzel kapcsolatban, de ezt most nem részletezem. Sem a tevékenység jellege, sem a szituáció, sem a tanfolyam díja nem vonzott, mondhatnám úgyis, csak fenntartásaim voltak. Semmi késztetést nem éreztem egy ilyen irányú pályakorrekcióra 57 éves fejjel. Könyveket akarok írni, dühöngtem némán és tehetetlenül. A környező asztalok kezdtek kiürülni, a vizes ronggyal sistergő fiú feltűnően kiutált a helyiségből. Maximiliánról se kép, se hang. Ez képes volt és itt hagyott a hülye tesztjével, villant át az agyamon. Biztos ez a perverzitása. Az is lehet, hogy valamelyik asztalnál ülve röhögi a kínlódásomat. Lassan beesteledett, én csak ültem az ablak mellett étlen-szomjan. Éppen elhatároztam, hogy felállok és elmegyek a francba, amikor mérföldes lépteivel megérkezett önjelölt főnököm egy hatalmas bevásárlószatyorral a kezében. Gondolom, valami cipőt vett a WestEnd-ben. Nyilván látta a dühöt az ábrázatomon, de nem reagált. Rövid időre leült az asztalhoz, átfutotta a papirost, majd biztosított, hogy az illetékes szakértő elemezni fogja a teljesítményemet, ő pedig értesít hétfőn vagy legkésőbb kedden az eredményről. Legközelebb pedig egymással fogunk foglalkozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megnyugodtam, de egyetértettem az elhangzottakkal. Jelen formájában nem volt kifogásom a hím ellen, örömmel vettem közeledési szándékát.
— Van valami javaslata, Fruzsina?
— Igen, akkor talán tegeződjünk — nevettem el magam megkönnyebbülten. Egyetértett. Távozóban megismétlődött a korábbi jelenet. Kivágtatott az ajtón, én mélán néztem utána, és megállapítottam, hogy ez a holdkóros a legalapvetőbb udvariassági formulákkal sincs tisztában. Egyszerűen érthetetlen.
A körúton ismét eljátszottuk az arab rítust. Férfi elől, nő szigorúan mögötte. Pipa voltam, és latolgattam, hogy vajon mikor teszi kötelezővé számomra a csador viseletét. A lelkem mélyén azonban reméltem, hogy idővel leszoktatható erről a bunkóságról. A metró lejárat előtt fékezett, kezet nyújtott, majd szertartásos csókot lehelt a két orcámra és a homlokomra.
– Remélem nem voltam…
– Nem — hebegtem viszont.
— Hétfőn hívlak — hallottam búcsúzását, de már csak a rohanvást távozó Fontos Ember hátát nézhettem.
Határozottan hülyének éreztem magam.
folytatás következik
A regényt akciós áron megtalálod a
www.gyongyok-szavak.hu webáruház kínálatában!
