A fontos ember
2. rész
Akkor jött fölfelé a WC-ből. A lépcső tetején körülnézett, és azonnal megpillantott. (A levéllel megkapta a fotómat is.) Nem zavartatta magát, elegánsan elém állt, és mint aki akadémiai székfoglalóját tartja, bemutatkozott.
— Krpcsdgfplj Maximilián vagyok! Kezét csókolom Fruzsina!!
Egy kósza pillanatig tiltakozni akartam nem értvén, miért büntet az élet. Aztán feladtam. Oly mindegy. Mit számít egy név? Biztos bennem van a hiba. Annyit azonban megállapítottam, hogy a Krakatovicsra mégse hasonlít. Sóhajtva kezet nyújtottam.
— Ligeti Fruzsina! Jó estét!
— Keressünk egy helyet, ahol leülhetünk.
Azzal energikusan hátat fordított, és ott hagyott. Mentünk, mendegéltünk. Ő elől, én mögötte néhány méterrel. Képtelen voltam utolérni. Jó nagy a McDonald’s. Egyre csak helyet kerestünk. Nem nagyon volt, ahol mégis, oda bántóan besütött a nap. Úgy vágtatott keresztül előttem a várócsarnok méretű helyiségen, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Nem nagyon bántam, mert valóban volt egy kis bukéja. Biztosra vettem, hogy sosem hallott dezodorról, bár láthatóan ült néhány évet iskolapadban, ragadhatott volna rá valami. Az sem mentség, hogy külföldön a kozmetikum nem divat. Közben begyűjtöttünk nekem egy gyümölcsteát, neki egy fagylaltot, majd a gyorsétterem legtávolabbi zugában leültünk egy asztalhoz. Mikor körülményesen elhelyezkedtünk, ékes magyar nyelven, de mogorva-komoran dicséretekkel halmozta el az eleganciámat, a stílusomat, a megjelenésemet. Jó, hogy nem ó-szankszritül beszélt, mert a hanghordozásából azt hittem volna, hogy be akar perelni bűnszövetségben folytatólagosan elkövetett garázdaságért. Minden harmadik gondolat végén nyomaték gyanánt kimeresztette a szemét és néhány másodpercnyi szünetet tartott. Minden tizedik mondatnál beletúrt a hajába. Vannak nők, akik ezt érzéki gyönyörrel, játékosan teszik. Vannak férfiak, akiknél ez a mozdulat erőt, dinamizmust és gőgöt szimbolizál. Nem úgy Maximiliánnál. Gyönyörű, hosszú, zongorista ujjaival, két kézzel, egy láthatóan beidegződött, automatikus mozdulattal, lehajtott fejjel szétválogatta ritkaszép fürtjeit, mintha befonni készülne őket, majd hátravetette a fejét, egy frivol grimasz kíséretében kétoldalt hátrakotorta haját a füle mögé, de úgy, hogy a homlokába, szemébe lógó zsíros tincseket még véletlenül sem érintette meg. Ha mégis megrebbent egy hajszál, akkor óvatosan és komoran visszaigazította a szemébe. Édes jézusom, hova kerültem?Most vagy soha, megkérdezem, mit dolgozik, aztán futás.
Úgy nézett rám, mint jó anya a hülye gyerekére.
— Most is csak azt tudom mondani, amit tegnap.
Ez határozottan ingerült kritikának hangzott. Arról nem beszélve, hogy távolról sem segítette a megvilágosodásomat.
—És ehhez keres munkatársat is?
—Úgy bizony. Legközelebb elhozom a tájékoztatót és egy tesztet, amit ki kell tölteni. A munkakörhöz el kell végezni egy tanfolyamot is, ami háromszázötvenezer forint, de majd mindent megbeszélünk, azt én kifizetem.
Megállt bennem az ütő. Itt valami nem gömbölyű. Nekem? Miért? Néztem, amint
elveszi a tálcáról a papírt, és a filléres számlára kerek gyöngybetűivel és számaival ráírja a dátumot. Biztos elszámolja, nehogy pénzbe kerüljek neki, rebbent át az agyamon, majd visszatértem gondolatban az eredeti problémához, a háromszázötvenezerhez.
Nekem már csak egy ilyen kurva drága, pénzes tanfolyam hiányzik. A másodperc tört része alatt felmért várható konfliktusoktól ledermedve üveges tekintettel bámultam rá az asztal másik feléről. Hé, a franc essen beléd! Én randevúra jöttem, nem szakvizsgára! Utoljára kb. 42 éves voltam, amikor a felsőfokú reklám-marketing iskolába jártam, de akkor megesküdtem az élő istenre, hogy soha többé, semmilyen vizsgára nem megyek. Erre itt lesből a torkomnak ugranak. Tuti, hogy valami ügynöki munkáról van szó, márpedig azt utálom, elég volt a Hirdetőben.
Kezdett zavarni a dolog. Mi a franc ez, randi vagy állásinterjú? Most végül is társat keresünk vagy alkalmazottat? Miért van az, hogy én folyton ugyanarra a kőre lépek? Vagy manapság ez az új életforma? Nem kell utána adózni, vagy mi a ménkű csapott minden nadrágosba??? Ezt szóvá is tettem, mire kedves hangon, de mogorva ábrázattal biztosított, hogy természetesen mindenek előtt társat keres, és ezek után továbbra is szinte kizárólag a munkáról beszélt. Igaz, felhatalmazott, hogy kérdezzek bármit, szívesen felel, de valahogy nem vitt rá a lélek. Úgy éreztem, Kimondhatatlan Maximilián nem az a fajta, aki jó néven veszi a kérdezősködést, én pedig egyelőre nem akartam hibázni. Mindössze arra vártam választ, hogy független-e?
— Természetesen — mondta, s hozzátette, hogy soha nem volt nős, nincs gyereke sem, mert ő már gyerekkorában eldöntötte, hogy nem fog olyan pokoli rossz és hülye kis kölykökkel vesződni, mint amilyen ő is volt. Fél éve zárult le egy kapcsolata egy huszonöt évvel fiatalabb, gyönyörű nővel, azóta regenerálódott, és most jutott el abba a fázisba, hogy nyitott egy új kapcsolatra. Egy óra múlva közölte, hogy még rengeteg papírmunkája van az irodában, felállt és búcsúzott. Biztosított arról, hogy mennyire örül a találkozásnak és ragaszkodik a folytatáshoz.
— Legközelebb megcsinálja Fruzsina a tesztet. Azt mások kiértékelik. Ha sikerül, azonnal állományba veszem. Napi egy-két órai munkáért, amit bárhol csinálhat, otthon, vagy egyelőre az irodájában, kap 100.000 Ft fizetést és közben elvégzi a tanfolyamot.
Sarkon fordult és megroggyant vállain egy világ gondjával galoppban indult kifelé. Nem várt meg, húsz méterrel előttem nyargalt. A körúton kezet nyújtott, közölte, hogy ő az ellenkező irányba megy, és távozott.
Visszament dolgozni.
folytatás következik
A regényt akciós áron megtalálod a
www.gyongyok-szavak.hu webáruház kínálatában!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: