Szegények voltunk.
No, nem úgy, hogy a négyes társbérletben ennivaló ne lett volna, de a fürdőszobában egész gyerekkoromban két-két téglán állt az öntöttvas fürdőkád, amibe hetenként egyszer melegítettünk vizet a sparhelten, amúgy lavórban fürödtünk a dermesztő hidegben, mert üveg helyett újságpapír volt az ablakán. Egy szoknyám volt, abban jártam télen-nyáron, első gyermekemet egy karcsúsított béleletlen szivacskabátban hordtam ki, melynek persze csak a legfelső gombját tudtam hirdetőoszlopnyi pocakomon begombolni. De ez utóbbi már a házasságom történetéhez tartozik, most pedig nem erről akarok mesélni.
Gyermekként a karácsony szent volt nálunk.
Apám, nagyapám ateista volt, minket is ebben a szellemben neveltek, csupán imádott nagyanyám mormolt halk imákat rendszerint ijedtében, ha olykor történt valami, de ő sem volt templomjáró. Nem is a hitről szólt a karácsony, hanem a családról, a szeretetről.
Apám minden évben a Lehel piacon választotta ki a legnagyobb fenyőfát, aminek csúcsa elérte a 4,5 méter belmagasságú, régi, lepukkant, tágas polgári lakás mennyezetét. Ilyenkor vörösen izzott a falba épített, két szobát melegítő cserépkályha vasajtaja, jó illatok kúsztak befelé a konyha felől, s apám egy villával kocogtatta az üvegpohár belsejét, amikor megjött a Jézuska, s birtokba vehettük a feldíszített fenyőfát. A sztaniolpapírban apró, esztergált fakockák voltak, az almákba nagyanyám gyufaszálat dugott, így kötözte cérnaszálra fenyődísznek. Játékot nem igen kaptunk, egy rózsaszín babaszekrénykére és egy halálra nyúzott barna mackóra emlékszem, aminek a hasából már hullott a kóc, s anyám hisztériás rohamot kapott szégyenében, amiért mindenhová magammal hurcoltam. Rémlik még egy piros, háromkerekű bicikli, ami valahogy kézen-közön került hozzánk, de apám átfestette avval a nitró festékkel, ami a Pannóniája tavaszi cicomájából megmaradt. Igazi kerékpárt sosem kaptam.
Egy emlékezetes kivétellel nálunk a könyv volt a karácsony.
Anyám a Zrínyi Nyomda könyvkötője volt, ami harminc év alatt átment a kötészeten, abból mindből volt nekünk egy selejtes példány, ezt ugyanis a dolgozók hazavihették. Vagy hiányzott belőle 2-3 ív, vagy fordítva volt beakasztva a borítója, netán az első harminc oldal duplán szerepelt benne, vagy uram bocsá’ egy fejezet fejjel lefelé állt, de ez engem cseppet sem zavart. Éjjel-nappal olvastam mindent, amiben betű volt, válogatás nélkül. Apám csupán egyetlen módon korlátozta irodalmi éhségemet: este tizenegykor kijött, kicsavarta az ágy felett lévő kislámpából a körtét és bevitte magával, mondván reggel nem fogok felébredni. Mikor elhaltak a neszek, elővettem az ágy és a fal közé bújtatott apró elemlámpát, és a dunyha alatt olvastam tovább. Reggel aztán szegény nagyanyám nógatott kétségbeesetten az ébredésre, mert csak a jó ég tudja, mikor aludtam el éjszaka.
Két ízben kaptam gyermeki életemben komoly ajándékot. Három évesen apám nyolc kiló lókolbásszal díszítette fel kedvemért a mennyezetről visszahajló, amúgy szűziesen csupasz fenyőfát, mert állítólag éltem-haltam ezért a csemegéért, s ezen még anyám szüntelen kárálása sem változtatott semmit. A családi legenda szerint könnyes szemmel álltam a csoda előtt, és megállíthatatlanul suttogtam:
— Mennyi gyönöjű kóbász….
Másodjára hét évesen a születésnapomra megkaptam életem első és egyetlen aprócska arany pecsétgyűrűjét, melyet apám a karácsonyra vásárolt televízió dobozában szervírozott oly módon, hogy a gyűrűcske egy gyufás skatulyában lapult selyempapírban, ezt beletette egy nagyobbacska dobozkába, gondosan leragasztotta, ezután egy kicsit nagyobb következett, egy még nagyobb, stb., míg tetőzött a dolog a tévédobozban. Mondanom sem kell, hogy a dobozok fosztorgatása közben a felénél sírógörcsöt kaptam és kirohantam a konyhába, mert azt gondoltam, hogy a bolondját járatják velem, és valójában nem is kapok ajándékot. Imádott nagyanyám minden rábeszélő képességére szüksége volt, mire beimádkozott újra a szobába, és diadalittasan vigyorgó apám folytathatta a színjátékot. Az öreg egy jó vicc kedvéért bármire képes volt. Eltelt vagy egy hét, mire a keservet feledtem és a gyűrűnek örülni tudtam…
De térjünk vissza a karácsonyhoz. A fényekhez, a fenyőgyanta és a mákos bejgli semmihez sem hasonlítható, összemosódó illatához, az elmaradhatatlan töltött káposztához, a sürgés-forgáshoz, a nagy készülődéshez, amiben mindenkinek megvolt a maga – évente ismétlődő, jól begyakorolt – szerepe. Csupán egyetlen dolog volt kétséges, az, hogy kinek fog 4-5-10 nap múlva eszébe jutni a névnapom.
— Jesszusmária! — sikoltott fel rendszerint valaki úgy szilveszter vagy újév táján — már megint elfelejtettük az Evát felköszönteni! (Így hívtak, ékezet nélkül, számomra ez örökre összeforrt a szeretettel, a gyermekkor visszahozhatatlan varázsával.)
— Bocs, arany gyerekem, tudod, hogy szeretlek! — mondta ilyenkor apám szégyenlős, huncut vigyorral magához ölelvén, s jókora, cuppanós csókot nyomott mindkét arcomra, ami nem volt veszélytelen. Már ha tudod, mit jelent két szemüveges embernek csókot váltani…
Tudtam hát.
Imádta a gyerekeit, mint ahogy nagyanyám is az unokáit, de a karácsony izgalma minden mást feledtetett egy időre mindnyájukkal.
Aztán felnőttem, családot alapítottam, eltemettem szeretteimet, de ez a névnapi hacacáré valahogy végigkísérte az életemet. Mára már megvénültem, de nem hiszem, hogy volt tíz-húsz olyan év az életemben, amikor a környezetemnek december 24-én eszébe jutott az Éva nap.
Az idén fergetegesen jól kezdődött a karácsony.
Süte kutya még javában az ágyban élvezte az ünnep későn kelő nyugalmát, amikor autóban ülő családom tagjai egymást túlüvöltve rikoltozták a kihangosított telefonba, hogy boldog névnapot mama…! Nem felejtettük el…! Nem felejtettük el!
Másnap, amikor megérkeztek az ünnepi ebédre, grandiózus névnapi ajándékot kaptam. Mégis, a legkedvesebbik Barnabás apró kezében kuporgott egy zöld ajándék-szatyorkában. Játéknak is csúfondáros konyhácskámban a hűtőszekrényen kapott helyet, lévén hogy mágneses.
Gyönyörűséges. Most aztán izgulhatok nap mint nap, hogy le ne verjem, miközben a keservesen szűk helyen elmegyek mellette!
Lehet, hogy megint megfricskáztak?
Ritkábban kell a konyhába járnom, hiszen féltem a virágocskámat …
A menyem megtalálta a megoldást a fogyókúrára.
Ritkábban kell a konyhába járnom, hiszen féltem a virágocskámat …
A menyem megtalálta a megoldást a fogyókúrára.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: